A Dunántúlon meghatározó fontosságú a Győr városától délkeleti irányban található, a középkori oklevelekben Szent Márton-hegyi kolostornak nevezett épületegyüttes.

Történelmének korai időszakát a gyér számban fennmaradt oklevelek alapján idézhetjük fel, melyek szerint a honfoglaló törzsek közül az Árpád vezér fennhatósága alá jutott területen először egy udvarházat alapítottak. 996 körül a Géza fejedelem által hazánkba hívott bencés szerzetesek emelték az első templomot és hozzátartozó kolostort, ellátására az István király által legyőzött somogyi Koppány vezér népei által fizetendő adókat és szolgáltatásokat rendelték.

Szent László idejéből már részletesebb adatokat tudunk, a kolostor tizenöt birtoka kilenc vármegyében helyezkedett el, ahol 131 háznép lovas fegyveres szolgálattal, 138 háznép különböző kézműves mesterségekkel, míg 258 háznép földműveléssel, halászattal és szőlőműveléssel tartozott szolgálni az egyháznak. Az épületkomplexum a középkor évszázadaiban többször is leégett, de az Árpád-házi királyok bőkezű adományai révén mindig helyreállították és kibővítették, gazdagon ellátták felszerelésekkel. Az országra zúduló tatárjárás idején hasznos szolgálatot tettek erős kőfalai, amelyek mögé behúzódtak a környékről menekült népek is, így a keménykezű Uros apát és negyven szerzetese vezetésével sikerült visszaverni a tatárok heves rohamát.

A 14. század elején a Kőszegi nemzetség önkényuralmát nyögték a szerzetesek, amelynek csak Károly Róbert győztes hadjárata vetett véget 1317-ben. A törökkel vívott vesztes mohácsi időszakban az erődített kolostor birtoklásáért véres harcokat vívtak Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd párthívei, de az ország közepét tartósan megszálló Oszmán Birodalom csapatai is gyakran megfordultak a falak alatt.

Szent Márton hegyének erődítményét a bécsi haditanács betagolta a királyi végvárrendszerbe, az itt strázsáló helyőrség fő feladatául a hadászatilag fontos Győr vára felé vonuló ellenséges csapatok felderítését és a riasztást szánták. Egy 1556-os hadmérnöki jelentés szerint várfalak romosak voltak, és azok védelmét csak száz gyalogos látta el, ezért Győrből újabb száz zsoldost vezényeltek ide. A hadi krónikákat fellapozva számtalan vitézi cselekedetről olvashatunk, amelyekből a hadiszerencsének köszönhetően, hol dicsőségben, zsákmánnyal megrakodva, hol véres fejjel, megfogyatkozva tértek vissza a szentmártoni végváriak.

Utolsó hadi szerepét a Rákóczi-szabadságharcban játszotta, majd katonai jelentőségét elvesztve, külső védőműveit fokozatosan lebontották, hogy ismét a bencés szerzetesrend tagjai által belakva a katolikus egyház tanai uralkodjanak falai között. A reformkor idején Kazinczy Ferenc javaslatára terjedt el a "Pannonhalma" elnevezés a barokk stílusú egyházi épületegyüttesre, amely napjainkban - sikeres műemléki felújítások után - tárt kapuval várja az érdeklődőket.